Sziasztok!
Meglepődtetek? Igen, szerda van, de holnap elutazunk, és nem tudnám feltenni ezt az írásomat, ami már egy ideje apránként készül, de tegnap befejeztem végre. Sajnos abban sem vagyok biztos, hogy írni tudok majd a héten a rokonaimnál, de igyekszem időben hozni a folytatást!
S mint az a címből is kitalálhattátok ezúttal
nem fejezettel érkeztem - tudom gonoszság tőlem egy ilyen függővéget követően, de mit tehetnék, ha írni sem tudtam a 37. fejezethez? Azért remélem, hogy ez legalább boldogítani fog Titeket cserébe.
Egyébként túl vagyok a
diákdirin. Hát, ez érdekes volt. Első nap egy órán át úgy nézett ki, hogy kizártak minket, mert a fiúk bort hoztak be - egyébként azóta ki akartak minket zárni, hogy Borozó lett a nevünk - aztán végül úgy döntöttek, hogy nagyobb büntetés, ha tovább kell csinálnunk, de semmiképp sem nyerhetjük meg. Amúgy harmadik lett az osztály mindössze 4 szavazattal lemaradva a másodiktól, de kb. háromszor annyival mint a negyedik. Fárasztó egy két nap volt az biztos, sok pénzt és időt öltünk bele, de legalább jól éreztük magunkat. Én személy szerint büszke vagyok az osztályra, hozta a tipikus őrült szintjét. Az én feladatom amúgy újságosztás, melegszendvics-készítés volt első nap, második nap szintén kajákat meg cappuccinókat gyártottam illetve barátnőm szárnysegédje voltam egy Szent Johanna Gimi kvíznél (úgy, hogy nem olvastam a könyveket...). Attól függetlenül, hogy két napig nem tudtam géphez leülni sem és álmos voltam még utána is, még mindig fáj a kezem a sok szenyakészítéstől, jó volt ez. De örülök, hogy vége. Most pedig következzék a one-shot!
A kép segít, hogy kitaláljátok miről is szól ez az egész csupa-csupa Lily és Louis szemszöggel. Mint azt a cím is mutatja - amiért egyébként köszönet
Miss Sunshine-nak! - kicsit visszaugrunk az időben, és megismerjük, milyen is volt az a bizonyos három évvel ezelőtti kapcsolatuk. Próbáltam a szerintem legfontosabb alkalmakat összeválogatni, és az összes, a történetben már szereplő, velük kapcsolatos visszaemlékezést itt időrendben olvashatjátok. Így bár az egész
one shot jóval hosszabb, mint egy normál fejezet, a 40 %-át már olvastátok. Akit pedig zavar a sok, időben való ugrálás, sajnálom, de kisregényt mégsem írhatok róluk... Azért remélem még így is tetszik! <3
Igazából nem tartozik zene ehhez az irományomhoz, de
Eric Saade - Marching (In The Name Of Love) című száma eléggé passzol szerintem Louis fiatalkori karakteréhez ahogyan az a hírnévről és a szerelemről gondolkodhatott. A képet pedig mint a csodálatos
MissMe - ki más? - készítette számomra!
További kellemes őszi szünetet kívánok minden egyes imádott Olvasómnak! ♥
Nagy ölelés:
FantasyGirlAzok a régi szép idők
- Menetelés a szerelem nevében -
.:: Lily ::.
2008. szeptember 2.
Ez még csak a második nap az iskolában, de már elegem van belőle. A sulival egyébként semmi problémám sincs, csak tanulni ne kellene, de ez az érzés bizonyára sokaknak ismerős. Vége a nyárnak, megsirattuk, de jön az ősz és az új lehetőségek. Mert bizony, még egy ilyen kisvárosban is, mint Doncaster, létezik az a fogalom, hogy „új” és ennek jelentéstartalmát két legjobb barátnőm egészen magas szintre emelte.
- Láttad az újsrácot? – férkőzik mellém a szekrényemnél Peggy.
- Nagyonhelyes! – csatlakozik Zora ugyanolyan széles mosollyal az arcán és ugyanazzal a lelkesedéssel. Egy pillantásra méltatom csak őket, majd halálos nyugalommal előveszem a történelem tankönyvet.
- Na és? – rántom meg a vállamat érdektelenségemet a tudtukra adva, miközben magamhoz szorítva a felszerelésemet elindulok kettősükkel a folyosón, mely mint minden reggel, most is telve van diákokkal... tanulókkal, akik másról sem tudnak beszélni, mint az új húsról.
- Mi az, hogy „na és?” Helyes végzős, akinek még jogsija is van! Kell ennél több? – áradozik szőke hajával babrálva Peggy, ahogy ráfordulunk a főlépcsőre az előadó felé.
- És éppen ez az! Nem hallottátok, hogy azért van itt, mert az előző iskolájában nem sikerült letennie az érettségit? Túl elfoglalt volt a bulizással – osztom meg a hallottakat a lányokkal, akik számára azonban ez nem olyan mértékű bűn, mint az én szememben.
Szórakozzon bátran, azzal semmi bajom, de megbukni az utolsó évben nem kis teljesítmény, és egy ilyen srác csak a bajt hozza magával. Jobb lesz, ha távol tartom magamat tőle.
- Jaj, Lily, ne csináld már! – nyafog vörös hajú barátnőm, és belém karolva a keleti szárny felé kezd húzni.
- Hé, Zora, mit csinálsz? – értetlenkedek, de válaszra hiába várok. A két lány nevetve tuszkol az egyik tanterem küszöbéhez, hogy tiszta rálátásom lehessen egy odabent beszélgető társaságra.
Egy csapat fiatalabb lány illetve több végzős vesz közül egyetlen személyt, aki a középpontban, az egyik asztalon ül kényelmesen. Megviseltnek tűnő bőrdzsekije lezseren lóg le róla, míg koptatott farmernadrágja az illőnél jobban lecsúszott a csípőjénél megmutatva egy darabot az alsónadrágjából. Ennek láttán megforgatom a szememet, majd folytatom az idegen hátának tanulmányozását. Még ebből a szögből is tisztán látszik, hogy heves gesztikulációkkal magyaráz, hallani, hogy a többiek milyen jót nevetnek a poénjain, miközben nem tűnik úgy, hogy megjátszaná magát. Ez még csak a második napja, és máris természetesen mozog ebben a közegben, élvezi, hogy sokak szemében máris ő a Hall Cross új gyöngyszeme. Állítólag tehetséges futó és futballista, az iskolának pedig a javára válna egy ilyen sportoló. De vajon Mr. Partikirály hajlandó leereszkedni a pórnéphez?
- Jól van, lányok, láttam. Nem mehetünk már? – duzzogok, és próbálok kitörni Peggy és Zora közt, akik azonban erős falat képeznek, miközben tudtomra adják, hogy látnom kell szemből is a fiút. Bosszúsan fordítom vissza a fejem az új diák felé, aki meghallhatta ideges suttogásunkat, mert éppen ebben a pillanatban hátranéz a válla fölött.
Arca finom vonásai merőben különböznek attól, amilyennek képzeltem hallásból. Szeme innen is látni, hogy vidám, míg ajkain pajkos mosoly terül szét. Van benne valami kihívó, ami beindítja a legtöbb lány képzelőerejét, de nálam ennyi nem elég ahhoz, hogy megkapjon magának.
Louis Tomlinson újra a sleppjének szenteli figyelmét, én pedig türelmetlenül átfurakodom a két lány közt, és egyenesen az előadó felé sétálok, mintha mi sem történt volna.
2008. október 31.
Alig két hónap telt el az új srác érkezése óta, és ami a leghihetetlenebb, hogy mára a középiskola egyik legünnepeltebb és legnépszerűbb diákjává nőtte ki magát. A hallottak alapján nyitott, barátságos természetű, kifejezetten vicces kedvű srácról van szó. A lányok odáig vannak érte, a fiúk a barátságát keresik, elnyerte az aranyifjú címet. Akinek ez nem mond semmit, ne bánja, csak megússza az iskolai hierarchiával való kegyetlen szembesítést. Az „aranyifjú” ugyanis a legmagasabb lépcsőn áll, távol az olyanoktól, mint én. Kérkedhetnék a híres édesapámmal, de nem teszem. Miért tenném? Én magam miatt akarok kitűnni, és nem amiatt ahová születtem!
Mindenesetre azért az iránta való érdeklődés is esett az iskolanapok pergésével, és az elmúlt héten mindenki már inkább a halloweeni jelmezével volt elfoglalva. A kiöltözés ilyen alkalmakra sosem jelentett gondot, mert Apa – hála a filmstúdiónak, ahol dolgozik – mindig meg tudta szerezni a szükséges kellékeket. Ezúttal egy hidrogénszőke parókát és „vérrel” összekent ruhát, melyek a bosszúálló mennyasszony-szellem öltözékemül szolgálnak.
- Ne izegj-mozogj már! – szól rám Anyu, mikor fészkelődni kezdek. Tapasztalt mozdulatokkal keni el a festéket az arcomon, rak fel még egy kevés fehér púdert, és húzza meg az utolsó vonalakat.
Izgatottan várom a végeredményt annak ellenére, hogy teljesen megbízom benne. Nem hiába bíztam rá a sminket a jelmezemhez így fél órával indulás előtt. Tudom, hogy nem fogja elrontani, sőt jobb lesz, mint valaha sejtettem! Benne sosem csalódott még senki – talán egyedül a szülei, akik helyett Apát választotta.
- Kész! – lép hátra kedves mosollyal az arcán, és a székemet a tükörrel szembe fordítja. Hátrahőkölök, ahogyan megpillantom magamat. Félelmetesen nézek ki: az egész arcom, nyakam és dekoltázsom holtfehér és számtalan helyen véraláfutást illetve sebeket imitáló smink borít. Fantasztikusan sikerült a szellemmé retusálásom, és így biztos, senki – még a legjobb barátnőim sem – fognak megismerni!
- Kösz, Anya! – mosolyodom hálásan rá, és megölelem. Felkapom a táskámat, és beledobálom a legszükségesebbeket, mint mobiltelefon, személyigazolvány és a többi, majd elköszönök Gracie-től, és bepattanok a ház előtt parkoló kocsiba, amivel Peggy és édesapja jött értem.
- Hűha, félelmetes vagy! – meresztgeti a szemét a lány, aki gyönyörű Rapunzelnek öltözött hosszú hajával – De így biztosan nem fogsz bepasizni.
Felvilágosítására csak megforgatom a szememet, és bekötöm a biztonsági övemet.
- Nem is az a lényeg. Halloween van, szerintem is ijesztően kell öltözni. Szép munka, Lily! – jegyzi meg a lány apukája, miközben kikanyarodik az útra.
- Köszönöm, Mr. Waldorf! – mosolyodom el, és alig várom már, hogy megkezdődjön a sulis Halloween-buli.
Nem hiába fújták fel idén ennyire ezt a rendezvényt. A tornaterem feldíszítve igazi horror-házra emlékeztetett, és mindenfelé zombik és vérfarkasok járkáltak karonfogva a nővérkékkel és hercegnőkkel. Még látom az egyik sarokban eltűnni a Piroskának öltözött Zorát egy magas sráccal, mire a másik jó barátnőm is beleveti magát a táncolók közé, hogy pasira hajkurásszon. Én egyenesen a puncsos tálhoz lépek, és kimérek magamnak egy keveset, majd az asztalnak támaszkodva kortyolgatom azt, miközben az összeverődött társaságban kutatok tekintetemmel ismerősök után.
- Hm, a fehér ruhás nő. Baró! – hangzik fel mellőlem egy komment, mire az illető irányába fordulok. Egy köpönyeget és felöltőt viselő, lenyalt hajú fiúval találom szembe magamat, akinek széles mosolya közben kivillannak természetellenesen nagy szemfogai.
- Még egy vámpír. Uncsi – csúszik ki a számon visszavonhatatlanul, de megjegyzésem nem megbotránkoztatja, mint várnám, hanem nevetésre sarkallja a srácot, akiben hosszas tanulmányozás után a hírhedt Louis Tomlinsont ismerem fel.
- Igaz, de nem volt jobb ötletem – rántja meg a vállát vigyorogva, majd elkomorodva folytatja: - Mi lenne, ha elölről kezdenénk? Drakula gróf – mutatkozik be egy biccentés keretében, majd a kezemért nyúl – És kegyedben kit tisztelhetek?
- A Végzetét, uram – csúsztatom a tenyerébe a kezemet akaratlanul is kacéran elmosolyodva. A tudat, hogy annyira el vagyok maszkírozva, hogy senki, főleg nem ő, nem ismerhet meg, megnyugtat, és felszabadít, így hát bátran szállok be játékába.
- Örvendek – jelenik meg egy pimasz féloldalas mosoly a másik arcán, miközben csókot hint kézfejemre.
- Részemről a szerencse. S mi járatban errefelé, ha szabad kérdeznem? – tudakolom, miközben visszahúzom kezemet, mely bőre még mindig bizsereg az előbbi érintéstől.
- Vicces, hogy ezt kérdi, mert éppen a végzetemet indultam megkeresni – felel, és ahogyan összenézünk, mind a ketten elnevetjük magunkat.
Hétköznapi témákról beszélgetünk, sőt még táncolunk is, mígnem a fiú haverjai meg nem jelennek, és el nem rángatják. Megkérdezi a nevem, de nem felelek. Mosolyogva futok el, de nem vagyok olyan ostoba, mint Hamupipőke, hogy nyomot hagyjak magam után. Ennek az egyetlen estének az emlékét pedig elraktározom egy értékes helyen, mint az én saját, kicsit groteszk Disney-mesémet.
.:: Louis ::.
2009. január 4.
A karácsonyi szünetet követő első reggel mindenkinél korábban érek be az iskolába. Szánt szándékkal jelenek meg hajnalok hajnalát a középületben, hogy nem túl legálisan, de használhassam a színházteremben álló zongorát gyakorlásra. Már fél órája csak egyszerű akkordokat játszok egymás után, mikor zajt hallok az aula felől. Odakapom a fejem, és a függöny mögött látom, hogy valaki elment az ajtó előtt. A kíváncsiság úgy fúrja belém magát, mint üvegszilánk a bőrbe, és eltántoríthatatlanul követem a suhanó alakot. Csendben, vigyázva lépteim némaságára tartom a húsz lépés társaságot az árnytól, ami egészen az első emeletig vezet.
Odamegy a korláthoz, ahonnan az egész aulát belátni. A fal takarásából figyelem, mit csinál. Hosszú haja fátyolként takarja arcát és hátát, vékony ujjai fürgén bontják ki táskáját. Elővesz egy kis kézi kamerát, összeszereli annak az állványát, és éppen úgy állítja, hogy minden érkezőt fel tudjon venni. Megmosolyogtat ez az ötlet, és nem tudom magamba fojtani a kérdésem:
- Leleplező kisfilmet készítesz? – tudakolom vigyorogva, ahogyan előlépek rejtekhelyemről, és behozom a köztünk meredező méterek egy részét.
Mikor megfordul, és meglátom azt az elképesztően szelíd szempárt, mely mélyén mégis ott a bohóság, elveszek. Nem is beszélve féloldalas, zavart mosolyáról.
- Tanulmánynak nevezném – javít ki komolyan, de ajkai lassan ismét felfelé húzódnak: - De Önről izgalmas lenne leleplezést írni, Mr. Tomlinson. „Vajon hányan ismerik igazán a suli középpontját?” – festi a levegőbe elképzelését.
- Szeretnél megismerni? – vonom fel a szemöldököm továbbra is széles vigyorral az arcomon, mire ő lesüti a szemét, de nem fordítja el a fejét. Csalfa mosollyal a szája szélén újra felnéz rám.
- Talán – rántja meg a vállát, és hónalja alá csapva a felszerelését otthagy. Vissza sem néz, és ezzel a rövidke beszélgetéssel olyan mély nyomot hagy bennem, hogy azonnal elhatározom: kiderítem, vajon ki lehet ő, mert tudom, hogy velem kell eljönnie a bálba, máskülönben nem bírnám ki, ha mással lássam táncolni.
2008. január 19.
Tudom, mit akarok. Tudom, mit fogok mondani. Hiszen már nem először csinálok ilyet. Nem először hívok randira lányt. Ez valahogy azonban más. Talán mert mégis csak egy bálról van szó. Vagy mert Lily-ről.... Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a mosolyt, mióta ott, az első emeleten beszéltem vele! Álmomban is kísért, és azóta folyton folyvást Őt keresem a folyosókon. A fociedzéseken a lelátók felé tekintgetek, hátha megpillantom Őt is. Az ebédlőben Őt kutatom a tekintetemmel. És ezúttal végre megtaláltam!
Az ablakok melletti kör lakú asztalnál ül néhány másik lány társaságában. Nevetgélnek, és haja fodrozódik, ahogyan a teste megrázkódik a nevetéstől. A gyomromba furcsa érzés nyilall. Olyasmi, amit még nem éreztem, és ez megriaszt. Elbizonytalanodom elhatározásomat illetően, de a haverjaim nem hagyják, hogy az utolsó pillanatban visszatáncoljak.
- Menj már! – lökdös Jared vigyorogva, az én lábaim pedig maguktól megindulnak le a lépcsőn. Kába vagyok, és összemosódik előttem a világ. Csak egy dolgot látok tisztán: Őt. Mi történik velem? Lehet, hogy romlott volt a tegnapi kínai...
Ahogy egyre közelebb érek, úgy érzem, hogy az emberek megfordulnak utánam, ami egy ilyen kisváros gimijében megesik, ha az ember a futballcsapat egyik sztárja, ám ezúttal zavar. Mégsem hátrálok meg, határozottnak tűnő léptekkel lépek Lily-hez, és mikor már a háta mögött állok, megköszörülöm a torkomat. Értetlenkedve fordítja felém a fejét, és néz fel rám azonnal a varázslatos szemeivel, melyek a múltkor is úgy megfogtak.
- Louis... – állapítja meg. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – vonja fel a szemöldökét, és rózsaszín ajkait mosolyra húzza. Barátnői sugdolóznak valamiről a háta mögött, de nem foglalkozom velük, inkább igyekszem az agyam mélyéről előkotorni a megfelelő szöveget.
- Szeretnék kérdezni valamit – jelentem ki, és bár kissé zavar, hogy ő ilyen nyugodtan fogadja felbukkanásom, nem mutatom ki. Magamra veszem szokásos, laza mosolyomat, de a vállaim még mindig merevek, melyek mutatják mennyire feszült vagyok. De mégis mitől? A suliban folyó pletykák alapján engem senki sem utasítana vissza, akkor meg mitől félek?
- Nahát! Hallgatlak – mosolyodik el szélesebben, én pedig előhúzom a zsebemből a téli bálra vett két jegyet.
- Lennél a partnerem a bálon? – teszem fel a kérdést egyszerűen, szinte már-már félvállról, a lányt azonban ez látszólag nem zavarja. Megdöbbenésében elkerekedik a szeme, és kinyitja a száját, de nem tud mit mondani. Mögötte a barátnői idétlenül sikkantgatnak és röhögcsélnek. Lily feláll, de még így is le kell néznem rá kissé.
- Komolyan gondolod a kérdést? Ez nem valami ostoba poén vagy fogadás? – néz a hátam mögé a haverjaim irányába, és most rajtam a sor, hogy meghökkenjek. Nem azon, hogy ilyesmit feltételezne rólunk, hiszen csináltunk már ennél nagyobb bunkóságot is, hanem az, hogy nem hiszi el, hogy én komolyan őt szeretném vinni a bálra.
- A lehető legkomolyabban – mondom, mire ő töprengeni látszik, aztán óvatosan kiveszi a kezemből az egyik jegyet, majd végül felel korábbi kérdésemre:
- Ez esetben... Örömmel.
2009. január 22.
Izgatottan dörzsölöm össze a kezemet, majd megigazítom magamon a kényelmetlen zakót, és egy utolsó pillantást vetek a tükörben a belőtt sérómra, mielőtt testvéreimtől, és édesanyámtól elköszönve kilépnék a házból.
- Boo Bear! – kiált utánam Anya, mire értetlenkedve fordulok vissza. Szorosabbra fogja magán a garbót, és kezében a Lily-nek vett, hagyományos virágos karpereccel siet felém. – Ezt nehogy itthon hagyd! – nyújtja felém, mire hálásan átveszem tőle.
- Teljesen kiment a fejemből – sopánkodok, majd megengedek egy megkönnyebbült sóhajtást magamnak. – Mi is lenne velem nélküled? – ölelem magamhoz szülőmet, aki erre csak dideregve felnevet.
- Aztán légy jó! – kéri, mielőtt visszamenne a házba, én pedig beülök a kocsimba, ám ahogy beindítom a motort, rádöbbenek, hogy ez csak időpocsékolás volt.
- A csudába! – csapok a kormányra, ahogyan belém hasít a felismerés, hogy előző nap elfelejtettem feltankolni, így ha az utca végéig jutnék a járgánnyal, már az is csoda lenne.
Kelletlenül, de kikászálódok az autóból, és gyalog indulok el a nem messzi Artenton-házhoz. A rövid táv ellenére mégis kicsit átfagyok, mire odaérek, és kezd úrrá lenni rajtam az idegesség, ahogyan fellépek a tornácra. Már a csengő gombjánál tartom az ujjamat arra készülve, hogy megnyomjam, mikor kicsapódik az ajtó.
- Épp időben. Menjünk! – szólít fel a kilépő lány könyörgő tekintettel, majd hátrakiált, be, a házba: - Elmentem. Majd jövök!
S ezzel becsukja mögöttünk az ajtót, és sietős léptekkel maga után húz, hogy minél hamarabb „fedezékbe” kerüljünk. Egy nagy bokor takarásában aztán megállunk, és egymásra nézve egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Hát igen, mi már csak ilyenek vagyunk: mint az elmúlt néhány napban folytatott éjszakába nyúló telefonbeszélgetéseinkből kivettem Lily is vevő a gyermeteg viselkedésre, velem együtt ő sem akar felnőni. Az iskolában nem volt alkalmunk találkozni, és hogy őszinte legyek tartok is kissé attól, hogy a társaság, mely körülvesz engem, hogyan fogadna egy új „tagot”, és ez miképpen érintené Őt. Ezért maradtunk ennél a kommunikációs formánál, melynek hála rengeteg apróságot sikerült megtudnom róla, és egyre biztosabb voltam benne, hogy komoly esélye van annak, hogy beleszeretek.
- Ez meg mire volt jó? – kérdezem értetlenkedve a gyönyörű fehér ruhát viselő lányt, akinek hosszú, hullámos haja ezúttal apró gyöngyökkel figyelemreméltó kontyot képez.
- Hidd el, nem akarod még megismerni a szüleimet. Márpedig, ha ott maradunk, az lett volna belőle, hogy behívnak teázni, és lekésünk a bálról. Ami ugyebár nem lenne jó, hiszen van jegyünk, nem igaz? – vonja fel a szemöldökét kacéran, miközben megkocogtatja a retiküljét, melyben minden bizonnyal ott lapul a jegye, melyet tőlem kapott.
- Akkor mehetünk? – kérdezem torkomban dobogó szívvel, miközben a karomat ajánlom a lánynak. Az ehhez hasonló lovagias viselkedés talán azért ragadt rám, mert egy csapat nővel illetve lánnyal élek egy fedél alatt.
- Mehetünk – bólint rá, és belémkarol. Miközben vékony teste hozzám simul, úgy érzem, mintha remegne az egész bensőm. Még soha lány ilyenre nem késztetett. Mitől olyan különleges éppen Ő? Ahányszor csak ránézek, mosolyogni támad kedvem, mert olyan akár a legszebb napsugár az égen. Ha hozzáérhetek, az a világ összes kincsével felér számomra, és egyre csak többet és többet akarok: érezni őt minél jobban, tudni, hogy az enyém...
- Ó, majd’ elfelejtettem – kapok hirtelen észhez, és egy pillanatra elengedem Lily-t, hogy felnyissam a szabad kezemben tartott műanyag doboz tetejét, melyben egy fehér liliom rejlik. – Szabad? – kérdem megemelt szemöldökkel, és megerősítést várva pillantok abba a mélybarna szempárba, mely meghökkenve figyeli minden mozdulatomat. Talán nem várt tőlem ilyen gesztust? Vagy esetleg más lepte meg?
- Természetesen – nyújtja végül felém jobb karját, mire én a csuklójára csatolom a díszt, mely pompásan fest az összeállításához. Aztán folytatjuk utunkat az iskolához, mely mire odaérünk, dugig van emberrel.
A feketébe és fehérbe öltözött alakok közt elvesznek az ismerősök, de hozzám nagyjából mindenki odajön, mikor megjelenek. A lányok az öltönyömet dicsérik – ami egyébként Anyukám érdeme – míg a srácok egy része gratulál, hogy sikerült „megfűznöm” Lily-t, másik részük pedig nem érti, miért éppen vele jöttem. Igyekszem elhárítani a kérdéseket, de azért mindenkivel kedvesen viselkedni, és senkit sem megbántani, de egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy gyönyörű partnerem már nincsen mellettem. Hiába forgatom a fejemet, nem látom Őt. Egyre csak a fehér lufik és hókristályszerű díszek szöknek a szemem elé, miközben az igazgatónő felkonferálja a zenekart, amelyik játszani fog az ünnepélyen. Egy lassú, dallamos számmal indítanak, mire a párocskák ellepik a tornaterem táncparketté alakított részét. S ahogyan kiürülnek a falhoz állított asztalok, megpillantom az egyiknél a keresett lányt két barátnője, Peggy és Zora társaságában.
- Hé, hová tűntél? – trappolok át a termen hozzájuk, és érdeklődöm a nekem háttal álló Lily-től.
- Ó, feltűnt végre, hogy nem vagyok melletted? – kér számon szarkasztikusan a partnerem, mikor megfordul, és arckifejezése nem túl sok jót sejtet. Belé meg mi a csuda ütött?
- Mi? Én...
- Ne is erősködj, haver, Lisa elmondta, hogy csak presztízs-kérdés ez az egész bálosdi, és be akarod bizonyítani, hogy ha egy „senkivel” jössz is megválasztanak a jégkirálynak – világosít fel a szőke lány nagylelkűen, és olyan mértékű megvetéssel a hangjában, hogy még így is majdnem elszégyellem magamat, hogy nem tettem semmit.
- Lisa nem bírja feldolgozni, hogy szilveszterkor visszautasítottam. Hazudik – próbálom meggyőzni az igazamról Lily-t, aki egyértelműen abban a hitben él, hogy nekem semmit sem jelent ő. Pedig, ha tudná!
- Mindegy. A hozzám hasonlók úgysem illenek a hozzád hasonlókhoz. Sosem vállalnál fel – ingatja a fejét egyenesen a szemembe nézve Lily. – Buta liba voltam, hogy azt hittem, más vagy.
Méltóságteljesen felszegett fejjel mondja ezen szavakat, majd a barátnőivel együtt elfordul, és hiába szólítgatom, próbálom megállásra bírni, egyre csak menetel a kijárat felé. Nem hagyhatom, hogy elmenjen! – zakatol a fejemben – Főleg nem ebben a hitében. Fel sem fogom, hogy mit teszek, de egyszer csak azon kapom magam, hogy felrohanok a színpadra, és félretolom az énekest a mikrofon elől.
- Helló! – köszönök iskolás társaimnak, akik meglepetten kapják fel a fejüket a félbeszakadt zenére – Azt hiszem, hogy engem a focicsapat révén mindenki ismer, de szeretnék bemutatni valakit.
Izgatottság lesz úrrá az egybegyűlteken, és vele párhuzamosan egy óriási muffinnak tűnő asszony az emelvény lábánál idegesen felém sziszeg:
- Tomlinson, azonnal gyere le onnan!
- Csak egy pillanat, igazgatónő – biccentek felé, majd újra a diáksereggel nézek szembe, és megkeresem tekintetemmel az ajtóban megálló Lily-t. – Szeretném, ha mindenki tudná, hogy egy gyönyörű lány kísért el engem erre a bálra, és egyáltalán nem szégyellem, hogy vele jöttem el ide. Kaphatnék egy kis tapsot a lenyűgöző Lily Artentonnak?
Az adrenalin elborítja az elmémet, és kiszárad a torkom a monológom végére. A gyér tapson túl meghatódott lányhangok és pletykák szárnyra kelése üti meg a fülemet, de nem érdekel. Leugrom a színpadról, és egyenesen a ledermedt partneremhez futok.
- Na, mit mondasz? Más vagyok? – kérdezem reménykedve az igenleges válaszban, mert nem akarom őt elveszíteni. De hogyan is veszíthetnék el valamit, ami nem az enyém?
- Őrült vagy – neveti el magát, mire széles mosoly kúszik az arcomra, és máris szebb színekben látom a világot. Nem tud foglalkoztatni a rosszindulatú Lisa, sem egy-két futballista csapattársam, akiknek nem tetszik a választásom, mert csak egy valami számít: hogy megmutassam Lily-nek, milyen is vagyok valójában... ha már egyszer szeretne megismerni.
- Felkérhetlek egy táncra? – tudakolom felé nyújtott tenyérrel.
- Akár többre is – ajánlkozik, ahogyan a kezembe csúsztatja az övét, és csatlakozunk a táncolók csoportjához. Kellemes békességérzet költözik a gyomromba, ahogyan a karjaim közt tarthatom őt lassúzás közben, és az sem érdekel, ha Jared és Ginny vagy esetleg egy másik pár nyeri el a bál királyi párjának címét. Nekem akkor Lily lesz a hercegnőm, én pedig mindig is törni fogom magamat, hogy a hercege lehessek.
.:: Lily ::.
Ropog a lábunk alatt a friss hó, és a hideg zamata még a levegőben van. Január vége felé meg sem lep az ilyen időjárás. Mióta csak az eszemet tudom, Doncaster-ben élek, és errefelé mindig ilyenek a telek. Ez az idei azonban mégis különleges. Nem azért mert Anya végre rá tudta beszélni Apát, hogy cseréljük le a zöld neonfényeket pirosra, nem is azért, mert Grace az idei évre már kinőtte a szánkózást, és helyette más kedvtelést keres magának. A változás ennek a mellettem sétáló fiatalembernek köszönhető: Louis Tomlinsonnak. A fiúnak, aki nem csak hogy elvitt életem első és legszebb báljára, hanem aki azt érezteti velem minden áldott pillanatban, hogy szép és különleges vagyok. S ez még annál is többet ér, hogy ez évben mi voltunk a Hall Cross jégkirálynője és királya!
- A szüleid meddig adtak kimenőt? – vacogja mellettem a fiú kisöpörve egy kevés havat a hajából. Szánakozóan pillantok rá, és legszívesebben visszaadnám a zakóját, melyet úriember módjára felkínált, de úgysem engedné, ezért inkább csak még közelebb bújok hozzá, hátha ezzel is enyhíthetem a hideget, amit érez.
- Igazából egy ideje már otthon kellene lennem – vallom be a szám szélét rágcsálva, és zavartan sütöm le a szemem, míg mellettem Lou felnevet.
- Hát ez nem lesz jó pont, az biztos. Így hogy fognak legközelebb elengedni velem? – fakad ki félig-meddig szórakozva, félig-meddig komolyan, amint lefékezünk a házunk előtt, és ő elém kerül, hogy szemben álljunk egymással. A tornácon felkapcsolt villany fénye aranyszőnyeggé varázsolja alattunk a puha havat, és alig merem levenni tekintetem erről a ragyogásról attól tartván, hogy a másik szemében látott fény hatására azonnal elolvadok.
- Szóval… lesz legközelebb? – kíváncsiskodom olyan hevesen verő szívvel, mintha egy futóverseny hajrájában lennék.
- Ha szeretnéd… - súgja kérdő hangsúllyal, mintha választ várna, én pedig akaratlan is elmosolyodom.
- Igen.
Aztán megszűnik a világ. A világ legszebb kék szempárjának tulajdonosa kaján mosollyal az arcán csökkenti minimálisra a köztünk fészkelő zavaró távolságot, mialatt én elvarázsoltan nézek fel rá. Tisztában vagyok vele, hogy mi következik, és az agyam egyre csak kattog: “Életem első csókja! Ne parázz, ne parázz, csak ösztönösen, ne görcsölj, ne…” A következő pillanatban minden gondolat elszáll, mert a két hideg ajak összeforr egy szolid, ám mégis forró csókba, melybe beleolvad a környék. Nem számít a hideg, sem a cipő, melyben fáj a bokám, csakis Ő. Úgy érzem, hogy egész testemben felmelegszem, majd hirtelen megint megcsap a csípős téli levegő, amint Louis elhúzódik.
- Köszönöm – csúszik ki a számon a mindenség legbénább csók utáni mondata, és mikor észbe kapok, már csak magamat szidom: - Ú, ez ciki – húzom el a számat, és félve tekintek fel a srác szemébe, de vidámságon kívül nem látok benne más. A fények apró lángocskákként táncolnak a szemében.
- Szívesen – mondja, és pimaszul megemelt szemöldökkel folytatja: - Mit kapok cserébe?
Erre már én is görcsök nélkül elmosolyodok, és megint hálát adok Istennek, amiért egy ilyen tökéletes sráccal áldott meg. Nem gondolkozom sokat a válaszon, mégsem felelek… legalábbis nem szavakban. Kibújok a zakójából, és a vállára borítom. Azonnal libabőrösek lesznek a hirtelenjében takaratlanná vált karjaim, de ezzel nem foglalkozva csúsztatom le a csuklómról a hagyományszerű virágos díszt, mellyel a partnerem ajándékozott meg még az este kezdetén. Egy liliom a nevem dicséretére. Az öltöny felső részének zsebébe dugom a virágot, miközben igyekszem észrevétlenül minél hosszabb ideig a másikhoz simulni.
- Őrizd meg! – suttogom, és megemelem az állam, hogy ismét megkeressem a tekintetét, de ekkor villódzó fényekre leszek figyelmes.
Kelletlenül grimaszba rándul az arcom, mialatt a fel-lekapcsoló teraszi lámpa felé fordulok, és észreveszem a nappali ablakából siettető mozdulatokkal nekem integető Apámat. Megforgatom a szemem, majd még egyszer a fiú felé fordulok.
- Holnap?
- Érted jövök – ígéri vidáman, én pedig boldogan bólogatok, mialatt kinyitom a kertkaput, és felsietek a verandára. Még egyszer visszanézek Louis-ra, aki szokásos laza lépteivel távolodik, majd benyitok a családi házba. Arcomon egész éjjel elvarázsolt mosoly virít, és semmi sem szegheti jókedvem.
2009. január 29.
Az iskolában gyorsan terjed annak a híre, hogy Louis Tomlinson immár foglalt, és a szerencsés én lennék! Ez persze nem csoda tekintetbe véve, hogy a fiú a futballcsapat tagja, és egy ilyen kisvárosban is ez jelenti az iskolai hierarchia csúcsát, szóval mindenki róla beszél. Na, és én? Szürke egér vagyok a gimiben, még a saját évfolyamomban sem tűnök ki vagy ha mégis, akkor azért mert apám Bill Artenton, a visszavonult filmrendező. Álmodni sem mertem volna arról, hogy Louis kiszúr a tömegből, és megtetszem neki. Pedig tegnap egyértelműen a tudtomra adta, hogy kedvel. Ott, a kapualjban a bál után, mikor úgy tűnt, hogy el sem akarja engedni a kezem... Megcsókolt! Még most is mintha a fellegekben járnék erre a gondolatra, ám ahogy eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban itt lehet, egyszerre kerít hatalmába az izgatottság és a rémület.
Apa ragaszkodott hozzá, hogy ha már úgy is hétvége van, hívjam meg vacsorára, mert szeretné megismerni a fiút, aki „így elvette az eszem”. Illetve cinkos mosollyal az arcán azt is hozzátette, hogy a srácot csak még jobban az ujjam köré csavarhatom, ha valami igazán finomat főzök neki. Úgyhogy ma megpróbáltam kitenni magamért. Anyut kitiltottam a konyhából, és annak ellenére, hogy nem vagyok egy gyakorlott szakács nem könnyű receptet választottam, csakhogy lenyűgözhessem barátomat. Azonban valahogy semmi sem úgy sült el, ahogyan kellett volna. A rizs leragadt az edény aljára, a hús odaégett az egész házat elárasztva füstös szaggal, melyet csak több órás szellőztetéssel sikerült eltávolítani, és még a tejszín is megtúrósodott! Mikor már végleg elegem volt mind a főzésből, mind a mindössze 14 éves Grace halálosan nyugodt „Kíváncsi vagyok, hogy a pasid szeret-e annyira, hogy megegye ezt a borzadályt” megjegyzéseiből, Anyuhoz fordultam, aki kedves mosollyal az arcán egyetlen kioktató szó nélkül jött, és kisegített a bajból. Az utolsó pillanatokban készültünk el, így csak kapkodva tudtam letusolni, és magamra kapni valamilyen göncöt.
A hideggel nem törődve állok a verandán, és figyelem a havas tájat, hátha meglátom egyik-másik hófedte kerítés mögül felénk kanyarodni Louis-t. Türelmetlenül a karórámra pillantok, és megdörzsölöm a csípős szél által megcsípett bőröm, hogy felmelegedjen. Öt perc múlva hét óra. Akkora hívtuk meg. Biztos nem fog késni.
- Bolond vagy? Meg fogsz fagyni idekint! – hallom meg nemsokára az ismerős és oly’ szívet melengető hangot.
- Hát, akkor úgy tűnik, Te vagy a hősöm, aki megment ettől – mosolyodok rá, ahogy látom őt amint felszalad a tornácunkra. Kezei a farmerjának zsebeiben, nyaka körül kötött sál, szeme tavaszi ég kékjével ragyog. Közel lép, és megfogja kiszáradt kezem, majd összevont szemöldökkel váratlanul hosszú loknijaim felé nyúl.
- Rizsszem van a hajadban – jegyzi meg vigyorogva, mire az én gyomrom összeugrik a szégyentől. – De így is... így is imádnivaló vagy! – teszi hozzá, s lehajol, hogy megcsókoljon...
.:: Louis ::.
2009. február 8.
A szívem a torkomban dobog, a gyomrom labdányi méretűvé zsugorodott, és úgy érzem, mindjárt elfelejtem még a nevemet is. Izzad a tenyerem, és hirtelen rémisztően soknak tűnik az előttem elnyúló billentyűk adta kombinációk száma.
- Szabadna egyáltalán itt lennünk? – suttogja Lily, és körbenéz, mintha attól félne, hogy valaki itt talál minket.
- Nem – vigyorodok el, és rápillantok remélve, hogy ezzel azért nem okozok neki kellemetlenséget. Mégis milyen barát vagyok én, hogy bűnbe viszem őt? A szülei... nem, édesanyja áldott jó lélek, ő nem, de az apja biztosan fellógatna, ha megtudná, mikbe nem rángatom a lányát… aki nem tűnik úgy, hogy bánja ezt.
Széles mosolyt villant ezúttal is rám, és leül mellém a zongorához, majd felhajtja annak fedelét, hogy hozzáférhessen a billentyűkhöz. Leüt néhányat, aztán azokkal a tágra nyílt csokoládébarna szemekkel felnéz rám, miközben két hangot játszik felváltva. Hívogat… Mélyen a szemébe nézve hát belevágok a tanult dalba, mire ő abbahagyja játékát, és egyik lábát átveti a zongoraszéken, hogy teljes rálátása legyen rám, amivel zavarba hoz. Ujjaimra tekintek inkább, és a számra koncentrálok.
- ♪ If I don't say this now, I will surely break…♫ - találom meg a hangom éppen a megfelelő résznél, és vágok bele a dalba, mely alatt végig magamon érzem a lány tekintetét. Neki éneklem ezt a dal, mely neki szól szívből tőlem. Mikor tavaly nyáron felénekeltem, nem gondoltam volna, hogy valakinek énekelni fogom, s íme: a Sors közbeszólt. - ♪ Be my baby. Ooh.♫
Hal el az utolsó dallam is a térben, melyben akusztikájának köszönhetően még sokáig visszhangként ismétlődik hangom. Lassan emelem fejem Lily felé, aki mélyen a szemembe néz, miközben egyik tenyerét az én kézfejemre csúsztatja.
- Már az vagyok – mondja, mire rajtam végtelen megkönnyebbülés fut végig, és mosolyogva hajolok közelebb a másikhoz bekebelezni azokat az imént megnedvesített, rózsaszín ajkakat.
2009. február 14.
Az egész kisváros rózsaszínbe borult a hétvégére, és minden lány be van pörögve a szombati ünnep miatt, ami ráadásul hivatalosan nem is ünnep. Attól, hogy a Valentin nevűek a névnapjukat ünneplik még nem kellene az összes nőnemű lénynek szerelemről áradoznia. A mozi a legújabb romantikus komédiát éppen erre a napra tűzte ki számítva a tömegesen érkező párocskákra és a kávézók is akciókkal várják a szerelmeseket. Mintha egyetlen nap felbolydította volna egész Doncastert. Őrület!
Én pedig őrült vagyok, amiért örömet akarok szerezni a barátnőmnek azzal, hogy tudatom vele, nem felejtettem el, mennyire fontos egyeseknek február tizennegyedike. Egy bézs színű, lila masnival átkötött dobozzal a kezemben pattanok a kocsim kopottas vezető ülésére, és hajtok egyenesen barátnőm családjának házához. Leparkolva a bokrok takarásából kiszállok a járműből, és azonnal megcsap a csípős szél. A pulóveremen át a karomat dörzsölgetve próbálom felmelegíteni magamat, miközben szedem a lábamat, hogy a tornácra érjek. Leteszem az ajándékot a lábtörlőre, majd szorosan a falhoz húzódva megnyomom a csengőt, mely idegesítő dallama azonnal a magasba szökken, és bejárja a környéket. Szóváltást és lépteket hallok bentről, mielőtt kinyílni az ajtó, és kidugná a fejét egy hosszú sötét hajú lány. Már éppen ráijesztenék, mikor felém fordítja a fejét, mintha tudná, hogy ott vagyok.
- Jobb búvóhelyet nem találtál? – von kérdőre az illető kissé gúnyosan. Szája mégis mosolyra húzódik, mire megcsóválom a fejemet, és kérlelően pillantok rá.
- Szólnál a nővérednek, Gracie? – kérem meg, mire felsóhajt, és valami olyasmit motyog, hogy reménytelenül szerelmes lehetek az ő drágalátos nővérébe, de aztán bemegy az előszobába, és elkiáltja magát: - Lily, postád jött!
- Mi van? – trappol le a lépcsőn az említett lány, miközben értetlenkedésének hangjában ad helyet. Néhány másodperc elteltével azonban átlépi a küszöböt, és lepillant a neki odakészített dobozkára. Haja kócosan terül szét a vállán, és még mindig kétrészes négyzetrácsos pizsamában van, ami megmosolyogtat.
- Boldog Valentin-napot! – szólalok meg, mikor a kezébe veszi a kartont. Úgy forgatja ujjai közt, mintha az kristályból lenne, de majdnem elejti, mikor meghallja a hangomat.
- Ó, Lou, én... – pillant le zavartan magára, miközben felegyenesedik, és az alsó ajkát beszívva próbál mentségeket keresni magának, mintha szükség lenne rá. – Izé... nagyon szépen köszönöm... öhm nekem... át kellene öltöznöm.
Lily egészen behátrál a házba, mire én vigyorogva könyöklök az ajtófélfának, amit persze ő sem hagy figyelmen kívül.
- Szerinted ez vicces? – rója fel nekem, hogy mulatságosnak tartom a helyzetet.
- Olyasmi – vallom be bólogatva, mert engem cseppet sem zavar, hogy mi van rajta. Egy ócska öreg néne jelmezben is ugyanolyan szexinek látnám. – Nem is nyitod ki az ajándékod?
Látom rajta, hogy tűnődik, felrohanjon-e a szobájába másik ruhát keresni magának, de végül győz benne a kíváncsiság, és eloldja a masnit, hogy hozzáférhessen a doboz belsejéhez. Mikor megpillantja a tartalmát, elkerekedik a szeme, és hitetlenkedve néz fel rám.
- Ez az, aminek gondolom? – kérdezi, s bár nem tudom, ő mire gondol, elmondom, hogy mit tart a kezében.
- Anyu azt mondta, hogy ti, lányok sokra értékelitek a saját magunk által készített dolgokat, ezért beszabadultam a konyhába, és kamatoztattam a brownie-készítő tudásomat. A minőségért felellőséget nem vállalok, de az ikrek szerint ehető – mondom biztatóan annak ellenére, hogy Daisy és Phoebe még a kertben csúszómászó csigákat is képesek a szájukba venni és finomnak titulálni.
Barátnőm viszont látszólag már magától a gesztustól meghatódott, és biztos helyre téve a kezéből a süteményt odalép hozzám, hogy egy édes csókkal jutalmazzon. Tenyerem a csípőjén pihentetem, miközben már meg sem érzem a hideg szellőt a hátam felől, mert melegít a másik közelsége.
- Szeretlek! – suttogja Lily pironkodva, ahogyan elhúzódik. Épp lenyalom ajkamról csókunk mámorító ízét, mikor eljut tudatomig kijelentése, és először azt hiszem, hogy csak képzelődtem.
Azonban ahogyan tekintetem megtalálja a gesztenyebarna szempárt, megbizonyosodok afelől, hogy nem. Tisztán kiolvasható belőle az a fajta végtelen sóvárgás, amit én is érzek iránta. Vágyom érintéseire, hozzám intézett szerelmes szavaira, és úgy érzem, nem élném túl, ha ő nem lenne mellettem. Szeretem.
- Én is szeretlek, Törpilla! – mosolyodom rá, és ismét közelebb húzom magamhoz egy újabb csókra.
Karcsú teste csak még törékenyebbnek tűnt karjaim közt, de úgy szorítottam magamhoz, hogy érezze, én össze akarom kötni vele az életemet, és megvédeni mindentől, ami valaha fenyegetni fogja.
- Ó, és van két jegyem a következő vetítésére ennek az új filmnek, úgyhogy hamar csípd ki magad! – csípem meg játékosan Lily derekát kijelentésemet követően, aki behív a házba, majd elvonul öltözni, és míg várok rá, elbeszélgetek a húgával, akivel egyet kell értenem: reménytelenül szerelmes vagyok a nővérébe.
.:: Lily ::.
2009. április 1.
Egy újabb unalmas szerdai nap veszi kezdetét azzal, hogy az ébresztőórám felébreszt, én pedig kikelek az ágyból megakadályozva azt, hogy visszaaludjak a pihe-puha ágyban. Gondosan előkészített színes ruhámat gyorsan felkapom magamra, majd elszórakozom az időt azzal, hogy kontyot készíthessek hosszú hajamból. Anyu már másodszor kiabálja, hogy reggeli, mikor felkapom a táskámat, és lesietek a lépcsőn az étkezőbe.
- Jó reggelt! – köszöntöm széles mosollyal családom megjelent tagjait, kik alatt az asztalfőn üldögélő Grace-t értem és a konyhában szorgoskodó édesanyámat, aki máris az ebédhez panírozza a húst.
Magam elé veszek egy pirítóst, és megkenem vajjal illetve gyümölcsdzsemmel. Miközben a kést forgatom a kezemben, elkalandoznak a gondolataim. Felidézem magamban a tegnapi meccset, melyet barátom bravúros góljával sikerült megnyernie a hazai csapatnak. Eszembe ötlik, ahogyan a győzelmi mámorban a fiú kirohant hozzám a nézőtérre, és felkapva megpörgetett a levegőben...
- Lily! – szól rám rosszallóan húgom, mikor már a harmadik adag lekvárt szeretném a kenyérre rakni. Félretolom az üveget, majd nekilátok az evésnek, mialatt megakad a tekintetem az üres dolgozószobán.
- Apa? – tudakolom kérdőn pillantva másik szülőmtől, aki pakolás közben felel kielégítve kíváncsiságomat:
- Kora hajnalban utazott Londonba. Azt ígérte, késő estére itthon lesz.
Elszontyolodva fogyasztom el a reggelit, de egyáltalán nem amiatt, mert most akkor gyalog kell a gimiig mennem. Mégsem mondok semmit, mert tisztában vagyok vele, hogy sok lemondással jár, hogy Apu ilyen minőségi munkát tudjon kiadni a kezéből. De ő mégis szakít ránk időt, mikor csak tud, velünk van. Az sem zavarja, ha naponta kell több órás utakat megtennie csak hogy láthasson minket. Ezért tisztelem őt annyira.
~~~ { ~~~
- Hogy érted azt, hogy szakítani akarsz? – kérdezek vissza letörve az iskola kapujában állva barátom előtt, aki azzal a könnyed kijelentéssel fogadott, hogy szeretne véget vetni a kapcsolatunknak.
- Hogyan másképp lehetne ezt érteni, mint hogy pontot teszünk ennek a dolognak a végére? – válaszol félvállról, miközben köztem és maga között mutogat, mintha nem is tudná megnevezni azt, ami köztünk van... azaz csak volt elmondása szerint.
- De.. miért?
Egyszerűen nem tudok túllépni ledöbbenésemen, hiszen tegnap még minden rendben volt. Mégsem hagyom, hogy erőt veszem rajtam a fájdalom, mely minden porcikámat átitatja, és nem engedem, hogy megtörjön a hangom. Felszegett fejjel, mintha meg sem érintenének szavai, nézek egyenesen a szemébe, és várom magyarázatát.
- Miért ne? – mondja erre megrántva a vállát, és legszívesebben megütném. Még féloldalas mosolyra is futja tőle, így mulat szenvedésemen, melyet igyekszek minél jobban elrejteni.
- Oké – motyogom erre, és elfordulok, hogy ne vegye észre a szememből kicsorduló könnycseppet, mely végigcsordogál egész arcomon. Dühödten letörlöm árulómat, majd a tömegen áttörve berontok az iskolába mit sem foglalkozva azzal, hogy Louis mögöttem egyre csak a nevemet hajtogatja.
Kivágom keleti szárny egyik ritkán látogatott női mosdójának ajtaját, és az első üres fülkébe bevackolom magamat. Bereszelem az ajtót, és a toalett lehajtott tetejére kuporodva próbálom fékezni könnyeim áradatát, de az mint egy megduzzadt folyó egyre csak jön és jön. Hiába szipogok, hiába törlöm le cseppeket, nem lesz jobb. Egy szilánkosra tört szívet ugyanis nem ilyen egyszerű összeragasztani. Megüti a fülemet a jelző jellegzetes csengése, de nem különösebben izgat. Addig legalábbis egészen biztosan nem, míg ilyen puffant az arcom, és lerí rólam, hogy sírtam. Ha ez Louis fülébe jutna... Nem! Felemelt fejjel fogom viselni a szakítást, hadd lássa, kit veszített. Nem veszíthetem el a lélekjelenlétemet, hiszen ez csak egy újabb akadály életem rögös útján.
- Hé, gyere! Itt van valaki – súgja egy fiúhang valakinek, ahogyan ismét kinyitódik a mosdó ajtaja. Összehúzom magamat, és felemelem a lábaimat, hátha így elrejthetem a jelenlétemet, bár sejtem, hogy ezzel már elkéstem. Biztossá azonban csak akkor válik, mikor egy nagy adag galacsin zúdul a fejemre.
- Boldog április elsejét! – kiáltja az egyik srác a másikkal karöltve röhögve a túloldalról.
- Nagyon vicces – dünnyögöm, majd hallom az idétlenek távolodó lépteit, és akkor felszárítva könnyeimet kilépek a fülkéből, hogy szembenézzek a tükörképemmel.
A hajam telis tele van összegyűrt, ragacsos papírdarabkákkal, melyeket egyesével távolítok el onnan. Közben próbálok nem Louis-ra gondolni, de nem megy. Újra és újra lejátszódik előttem a jelenet, melyben közölte, hogy nem kellek neki. Miután az utolsó galacsint kitéptem a hajtincseim közül – miközben Lou-t képzeltem a helyére – előkotorom a neszeszeremet a táskámból, és elkezdem helyrehozni magamat. Egy kis alapozó csodákra képes, állapítom meg, miután sikerül eltüntetnem keserves zokogásom utolsó maradványát is. Veszek egy mély levegőt, és még éppen időben lépek ki a folyosóra, hogy odaérjen az irodalom órámra.
Ám alighogy átlépem a küszöböt, valami megállásra késztet. Ez a valami pedig nem más, mint Louis, aki a kezében egy nagy kartonlapot tart azzal a felirattal: Április Bolondja!Értetlenül összeráncolom a homlokomat, és teszek egy tétova lépést. A mókamester srác eldobja a táblát, mely mögül így egy újabb kerül elő másik felirattal: Visszafogadsz, butus? Tátott szájjal bámulom a kiürülő folyosón álldogáló fiút, aki vigyorogva egy utolsó lapot mutat felém, melyen mindössze egyetlen szó szerepel. S akkor minden értelmet nyer.
- Szemét vagy! – bokszolok a mellkasába, ahogyan elé trappolok, és haragosan csücsörítve nézek fel rá – De igen, visszafogadlak – mosolyodom el, majd pipiskedve kérek egy megbékítő csókot, amiért ilyen csúnyán átvert.
Louis elégedetten elmosolyodik, és egyik kezével megemeli az állam, hogy ajkait az enyémekre helyezhesse, miközben másik kezéből eldobja a Szeretlek! feliratú kartont.
2009. április 30.
Az elmúlt hónapok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy az iskola belenyugodjon a ténybe, hogy Louis és én egy párt alkotunk. Eleinte furcsán néztek rám a Hall Crossban, és eltűnődtem azon, hogy irigyek, amiért a suli egyik legjobb pasija engem választott vagy más-e ennek az oka. De igazából nem érdekel, mert a fiúval töltött idő mindenért kárpótol. Ilyenkor elfeledkezem arról, hogy némelyek megvetik a barátomat, amiért az előző iskolájában megbukott, úgyhogy azért jár a mi évfolyamunkra, mert évet kell ismételnie, és az sem tud zavarni, hogy mivel a korából adódóan ő az egyetlen, akinek jogosítványa és elérhető autója van, gyakran olyan lányokat is ide-oda furikáz szívességből, akik meg sem próbálják titkolni, hogy szeretnék őt megkaparintani maguknak.
- Tényleg? Észre sem vettem – mondja Lou mindig mikor szóba hozom, hogy mondjuk Tracey milyen szemekkel meredt rá. Aztán megcsókol, és szívbemarkoló kedvességgel és őszinteséggel a hangjában hozzáteszi: - Már egy ideje csak Téged veszlek észre.
Ma sem történik másképp. Éppen terítünk a családja házában, ami még üres, de bármelyik pillanatban hazaérhet az édesanyja és a testvérei. Közben én félig meddig csevegve, félig meddig leplezett felháborodottsággal mesélem, hogy az egyik tizenegyedikes pompomlány az ebédlőben végig őt nézte. Lehetnék büszke, hogy ilyen „kelendő” a barátom, de inkább úgy érzem, mintha állandó versenyben lennék egy tucat másik lánnyal.
- Mikor hagysz már fel végre ezzel a butasággal? – csóválja a fejét rosszallóan a srác, miközben egy puszit nyom a homlokomra. – Nem érdekel sem Naomi, sem Tracey, de még az überszexi Cindy Crawford sem. Tudod miért? – kérdezi, mire én megrázom a fejem jelezve, hogy fogalmam sincs.
A fiú erre vállamnál fogva a nappali széles ablakához kísér, és kimutat azon, át az út túloldalára, ahol egy modern építtetésű épület magasodik. Kitűnik a környékből merev vonalaival és gondozatlan gyepével. Élénk színei, égbetörő formái giccses középületre emlékeztetnek.
- Látod azt a házat? – biccentek. – Ocsmány, nem? Egyetlen szupermodellel, cicababával vagy hajrálánnyal sem költöznék be oda. De Veled bármikor, akár most is.
Louis felé fordulok, és hálásan megcsókolom. Rövidre vágott szőkésbarna hajába túrnak ujjaim, miközben az övéi a derekamon pihennek meg. Érzem a srác ajkain a sütemény ízét, melyből terítés közben csórtunk egy keveset. Belemosolygok a csókba, mielőtt megnyitnám a számat a másiknak. Azonban ebben a pillanatban éles ricsaj hallatszódik az előszoba felől.
- Megjöttünk! – jelenti be a 10 éves Lottie gyermeteg lelkesedéssel, mire mi abbahagyjuk a „szmárojás”-t, mint ahogy azt a minap az ikrek egyike nevezte.
2009. május 24..
Csillagos éjjelen való romantikus randi sem mentség arra, ha az ember a kitűzött tíz órás időpont után érkezik haza. Ennek ellenére még a kapualjban sincsen kedvem elválni Louistól, aki kaján vigyorral az arcán duruzsol pajzán dolgokat a fülembe.
- Css! – pirítok rá, de nem igazán hihető felháborodásom, mert arcomon széles mosoly virít. Lou-ra nehéz mérgesnek lenni, mert állandóan felvidítja az ember, és mellette az élet felhőtlenül boldognak tűnik – Ha a szüleim rájönnek, hogy nem önnön hibámból, hanem miattad késtem, el fognak tiltani tőled.
Figyelmeztetésem megteszi a hatását, mert a fiú hátrahúzódik, és már egy kicsit komolyabban képes megszólalni mindenféle piszkos utalás nélkül.
- Oké, én itt sem voltam, de jobban örülnék neki, ha észre sem vennék, hogy egy picit elnyúlt ez a randi – pillant a karórájára, és vigyorra húzza a száját a „pici” szónál. Elkapom a csuklóját és az időmérő számlapjára egy pillantást vetve rájövök, hogy mi tetszik neki annyira: a nagy- és kismutató is a tizenegyes szám körül jár, tehát már majdnem egy órás késésben vagyok.
- Holnap találkozunk! – mondom búcsúzóul, és pipiskedem, hogy egy csókot nyomhassak az ajkaira.
Azonban alighogy elhúzódok, ő visszahúz magához, és elmélyíti csókunkat. Kezei a hátamon kalandoznak, a vékony kis kabát szélével babrálnak, miközben a vágyakozás egyre közelebb sodort minket egymáshoz. Aztán mégis kiszakítottam magam a karjai közül.
- Szeretlek! – suttogom kedvesen és őszintén, miközben ujjaimat végigfuttatom a mellkasán, és az alsó ajkamba harapva nézek fel rá.
- Én is téged! – nyom egy „jóéjt-puszit” a homlokomra, majd milliméterről milliméterre engedve el hátrál egy lépést.
Arcomon levakarhatatlan mosollyal vetem be magamat a családi kertbe, majd előkotorva a kulcsomat a lehető leghalkabban próbálom kinyitni a bejárati ajtót, hogy még véletlenül se ébresszek fel senkit. Óvatosan levetem a szandálomat, de az egyébként is nyikorgó szekrényajtóba sikerül belerúgnom. Magamban szitkozódom, miközben a sötétben egyensúlyozom, és kitapogatom az utamat az emeletre, a szobámhoz. Azonban ahogyan elérem a lépcsőfordulót úrrá lesz rajtam a kétségbeesés, mert Anyuék szobájából fény vetül a folyosóra... arra a folyosószakaszra, melyen mindenképpen keresztül kellene mennem, ha el akarok jutni a szobámig. Nagy levegőt veszek, és lábujjhegyen közlekedve közelítem meg a lebukási zónát. Lelkiekben felkészülök a leszidásra, majd hirtelen elhatározásból fogom magam, és átszaladok... majd a némaság furcsa hívószóként mégis visszacsábít az ajtóhoz, és ahelyett, hogy a számomra kiszabható büntetésen gondolkodnék, egyenesen bebámulok a szüleim hálószobájába, amelyet az egyik éjjeli lámpa fénye fest világosra.
Az ágy egyik fele üres. Hát persze, Apa megint üzleti vacsorán van a fővárosban, csak holnap délelőtt ér haza. Anya pedig mozdulatlanul fekszik a helyén, lehunyt szemekkel, kezében az éppen olvasott könyvvel. Elmosolyodom, majd az ágy mellé sétálva óvatosan kiveszem a kezéből a William Blake verses kötetet, és a kis polcra helyezem azt. Még egyszer Anyu derűs arcára pillantok, majd lekapcsolom a lámpát, és csendben beosonok a szobámba.
2009. május 25.
Az ébresztőórám idegesítő csipogására ébredek fel, és fáradtan csapom le a vinnyogó szerkezetet. Megdörzsölöm a szememet, és mélyet szippantok az új nap aromájából, majd kikelek az ágyból, hogy készülődni kezdjek az iskolába. Mióta együtt vagyok Louis-val sokkal könnyebb rávennem magam erre, hiszen tudom, hogy a gimi egy olyan hely, ahol mindenképpen találkozunk... ahol megint láthatom Őt. Még ajkamon ég tegnapi csókja, melynek már a gondolata is megmosolyogtat, így vidáman választok ki magamnak egy virágos, spagettipántos ruhát a fogasra akasztott darabok közül, és miután rendbe szedem magamat, vállamra kapva a táskámat indulok le a konyhába.
A lépcsőn lefelé menet tűnik fel a furcsaság: nem érzem a készülő reggeli finom illatát, és nem hallom Anyu sürgölődésének hangját a konyha felől. Csak mikor a helyiségbe érek, bizonyosodom meg sejtésem felől: a házban rajtam kívül még mindenki alszik. Ez különös, hiszen édesanyánk már hajnalok hajnalán ébren szokott lenni, hogy minden kész legyen, mire Gracie-nek és nekem mennünk kell, de azt hiszem, igazán megérdemli, hogy egy nap ő is sokáig aludjon. Ezért hát nem törődve a helyzet furcsaságával lekapom a müzlisdobozt a polc tetejéről és egy bögre tejjel felöntve kezdem magamba kanalazni.
A reggelim végén járok, mikor az éppen iskolaváltás előtt álló húgom is előbújik a barlangjából. Elvétett köszönések közepette foglal helyet mellettem, és borít magának is a müzliből, miközben kérdően rám néz.
- Anya? – tudakolja értetlenkedve, mire megrántom a vállamat.
- Biztosan alszik még – felelem, de a gondolataim egészen más, egy bizonyos elképesztően kék szempár tulajdonosa körül forognak.
Befejezve a könnyed étkezést elmosogatok magam után, de csak ekkor kezdem el túlságosan furcsállni, hogy Anya a zajongásunkra sem jött le. A pontos idő megállapítása után fogom magam, és feltornázom magamat az emeletre, majd bemegyek a nagy hálószobába, ahol szülőnk ugyanolyan helyzetben fekszik az ágyban, mint én előző nap hagytam.
- Anyu! – rázom meg a vállát finoman, de nem reagál, ezért egy kicsit erősebben próbálkozom – Anyu, ébresztő!
Semmi, egyetlen életjelet sem kapok válaszként, és ekkor rettegés tölt el. Kapkodva keresem a tanult módon a másik pulzusát, és akkor szakad el a cérna, mikor nem érzem... nem érzek semmit! A zokogás már régen legyűrt, mikor odahajolok, hogy a légzéséről meggyőződjek, de már magam is tudom, mi lesz a végeredmény. Tehetetlenségemben azon kapom magam, hogy felsikítok, és őrült módjára rázom Anya élettelen testét.
- Lily... – hallom meg magam mögül, az ajtóból Grace elvékonyodott hangját.
- Hívd a mentőket! Azonnal jöjjenek! – utasítom gondolkodás nélkül, mire megijedve a helyzettől azonnal rohan a legközelebbi telefonért.
- Nem, ez nem lehet igaz – suttogom magam elé. Sírva rogyok le az éjjeli szekrény mellé, miközben véletlenül gyógyszeres dobozokat verek le az éjjeli szekrényről, melyek szétgurulnak a földön. A rózsaszín buborék, mely eddig körbevette a világomat szétpukkan, és a veszteség gyilkos méregként terjeng a vénáimban. Nélküle már semmi sem lesz ugyanolyan, tudom.
Nem mozdulok az ágy mellől. Még akkor sem mikor a mentősök megérkeznek, és erre utasítanak. Képtelen vagyok Őt elengedni... Azonban Anya hideg kezét fogva, annak elengedése nélkül is elúszni érzem minden boldogságomat.
.:: Louis ::.
2009. június 6.
Egy szülő, egy anya elvesztése óriási tragédia. S hogy éppen Mrs. Artenton távozott az élők sorából egy kegyetlen csapás egy boldog család életére.
Kettétörte azt: Grace eddig sem volt egy harsány lány, de mióta nem él az édesanyja, teljesen bezárkózott, és mintha mindenkit kizárna az életéből. A lányok apja nem tud mit kezdeni vele. Ő maga sem tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen nem csak egy anya elvesztéséről beszélünk, hanem egy feleségéről is. Úgy hallottam, hogy bejelentette a rendezői pályától való visszavonulását, melyet a nő korábban szorgalmazott. Ez azonban nem old meg semmit, az idő kerekét ugyanis nem lehet visszaforgatni. És ha nem lenne elég, hogy család szétesésnek indult, de édesanyja halála egészen megtörte Lily-t. A gyász majdnem összeroppantotta, és nem könnyített a helyzeten, hogy ő találta meg az elhunytat. Még most sem képes beszélni a történtekről. Sem nekem, sem másnak.
- Azért vagyunk itt, hogy végső búcsút mondjunk egy szeretett anyának, akit az Úr magához vett... – hallom meg a pap szónoklatát, amint megkezdi a gyászbeszédet, de nem foglalkozom mással, mint hogy támasza legyen Lily-nek egy ilyen nehéz időben. Fogom a kezét, mert erre van igazán szüksége, és felajánlok neki zsebkendőt, mikor könnyek szántják végig szép arcát.
S csak nézem őt. Iszom magamba lényét, miközben a múlandóságon tűnődöm... azon, hogy talán túl sem élném, ha elvenné tőlem a Sors. Hallgatom a temetési beszédet, de igazán egy szó sem jut el a tudatomig, mert mindvégig Lily-n tartom a szemem, hogy meggyőződjek róla, jól van… eléggé jól van-e ahhoz, hogy kibírja ezt. Bőrszíne törtfehérnek tűnik, mert sötétbe burkolta testét, és ez annyira nem Ő. Színesség, virágok és boldogság. Ez az igazi Lily Artenton. De vajon lesz-e még ilyen valaha? Vagy édesanyjával együtt halt a lány, aki mindennél többet jelent számomra?
- Köszönöm! – suttogja szaggatottan barátnőm, ahogy véget ér a szertartás, miközben a megemlékezők egy-egy szál virággal lépnek a sírhoz, hogy a koporsó mellé hajítsák a azokat.
- Mit? – értetlenkedem, hiszen nem tettem semmi különöset. Letörli néhány könnycseppét, majd szipogva válaszol.
- Hogy itt vagy mellettem – mondja olyan halkan, hogy alig hallom meg, aztán magamhoz húzom elhűlt testét, és simogatva próbálom felmelegíteni.
- Mindig melletted leszek. Nem hagylak el! – biztosítom, és addig ölelem, míg az emberek sokasága el nem tűnik a látóhatárról. Akkor vele együtt felállok, és utolsókként egy-egy vörös rózsát ejtünk a gödör mélyére.
.:: Lily ::.
2009. június 14.
- Elköltözünk? – visszhangzom egyszersmind hitetlenkedve és értetlenkedve. Könnycseppek folynak végig az arcomon visszatarthatatlanul, és túlságosan is felháborodott vagyok ahhoz, hogy arra pazaroljam az energiámat, hogy akárcsak egyet is letöröljek.
Majdnem hogy már tátott szájjal bámulom Apámat, aki az imént közölte velem, hogy Londonban már vett is egy házat, és a hét végén a fuvarozócég átviszi oda mindenünket. Már maga a tény, hogy a megkérdezésem nélkül döntött minden magyarázata ellenére is dühít. Tudom, és jó magam is tisztában vagyok vele, hogy itt nem maradhatunk. Az egész ház Anya szellemét őrzi: a virágok, a képek a falon, az ő általa kifestett konyha... De miért nem elég a szomszéd utca vagy Sheffield? Miért éppen a főváros? London, mely több száz mérföld távolságra esik e helytől és a benne élőktől... különösen egy bizonyos személytől, akit úgy érzem, képtelen lennék itt hagyni.
- Igen, már a héten – ismétli meg türelmesen Apa, és őszülő hajkoronájába túr, mialatt remegő kézzel veszi magához a bögréjét.
- És mi lesz a sulival? Hiszen jövőre érettségizem! A mi lesz a barátaimmal? És Lou-val? Nem mehetek csak úgy el – akadok ki, ahogyan sorba eszembe ötlenek a dolgok, melyekkel járna a költözés, de minden maradásra buzdító ok közül az utolsó a legerősebb. Annak a bizonyos kékszemű, mosolygós fiúnak a képe, aki nélkül nem tudnék élni.
- Nem maradhatunk itt, Lily! Jó dolgod lesz Londonban, hidd el, és Louis meg fogja érteni, ha tényleg szeret – magyarázza, de nem tudom, honnan veszi ezt. Hogyan is lehetne ilyesmit megérteni? – Tudom, milyen érzés, hidd el. Rosie és én elszöktünk a szüleink elől, hogy önálló életet kezdhessünk.
- Az nem ugyanaz – dünnyögöm további könnyeket hullatva.
Legszívesebben az arcába vágnám, hogy neki könnyű volt, mert Anyával lehetett, de ez a gondolat csak még inkább elszomorít. A gyász nem akar múlni, mintha megtelepedett volna a lelkemben, és hosszú karmaival befészkelte volna magát a húsomba. Velem marad, míg csak élek.
- Én nem megyek – jelentem ki hirtelen elhatározva bele sem gondolva, hogy mit mondok, de hagyva, hogy a vak szerelem vezessen, és azonnal tervezgetni kezdek: - Kollégiumba költöznék, és meglátogatnálak titeket, amilyen gyakran csak tudnálak. Itt maradhatnék, még dolgoznék is...
Egyre jobb ötletnek tűnik a szememben az elképzelés, de Apa egyetlen szóval, mindössze egy névvel meggyőz arról, hogy nem az. Közel sem jó, sőt mi több: önző.
- És mi lesz Grace-szel? Két hete hozzám sem szól, nem hajlandó kommunikálni velem. Egyedül neked van még tekintélyed előtte. Mellette kell, hogy legyél – mondja kétségbeesett hangon, és látom rajta, hogy mennyire fáj neki kisebbik lányának viselkedése.
Gracie teljesen elszigetelődött, mióta Anyu elment. Először azt hittük, hogy fel sem fogta mi történt, de aztán kiabálni kezdett Apával, értelmetlen dolgokat vágott a fejéhez, s mikor lecsillapodott, magába fordult. Azóta pedig meghúzódik a maga kis világában, és senkit sem enged közel magához, főleg nem megmaradt szülőnket.
- Én nem vagyok Anya. Nem vagyok erre képes. Nem tudom őt felnevelni – zokogom a fejemet rázva, megijedve a nagy tehertől, miközben az a gondolat is megrémiszt, hogy húgomnak ebben a bezárkózott világában kell tovább élnie, mert nincs mellette valaki, aki megtalálná a kulcsot, és kinyitná a zárat.
- De, képes vagy rá. Én tudom, és édesanyád is tudta. Szükségem van rád, Lily! – szinte könyörög, ahogyan homályos tekintettel rám mered, én pedig összeszorított ajkakkal mérlegelem a lehetőségeket. És végül a helyes utat választom.
- Melyik nap költözünk? – kérdezek rá sóhajtva, lecsillapítva magam.
2009. június 17.
Egy utolsó éjjel. Csak ennyi jut nekünk. De ennyi kell, hogy járjon!
Szorosabbra húzom magamon a ballonkabátot, melyet a hálóruhámra kaptam fel, és sietős léptekkel szelem át Doncaster kivilágított utcáit. A nyáresti meleg átjárja a pórusaimat, és a sírás küszöbén állok, de nem gondolok a holnapra. Csak a ma éjjel jár az eszemben, és hogy majd mit mondok Apámnak, mikor rájön, hogy kiszöktem csak, hogy a barátommal tölthessem az utolsó vidéki éjszakámat. Azonban van egy olyan sejtésem, hogy semmit sem fog szólni, mert tudja, hogy mit jelent nekem Louis. Ennek ellenére nem kértem tőle engedélyt, hogy átmehessek hozzá. Nem, mert eldöntöttem, hogy így lesz, és semmi sem állíthat meg.
Remegő kézzel állok meg a Tomlinson-ház verandáján, és előkotorom a telefonomat. Írok egy SMS-t Lou-nak, hogy nyissa ki a bejárati ajtót, mert nem akarom ilyen későn zavarni a családtagjait. Nekik nem kell tudniuk, hogy itt jártam... Ó, bár elköszönhetnék tőlük! De nem; képtelen vagyok, a búcsúzkodás nem az én műfajom.
Nem kell sokáig várnom. Hamarosan megjelenik szerelmem, és értetlen arccal szélesre tárja az ajtót. Még a nappali ruháját viseli és nem is tűnik álmosnak, főleg akkor nem mikor végignéz rajtam.
- Lily... mit keresel itt? – vonja össze a szemöldökét, és gyanakodva méregetni kezd, de nem várom meg, míg megfejti ittlétem okát.
- Szükségem van rád. Kellesz... most! – lépem át határozottan a küszöböt, és válaszát meg sem várva támadom le egy kétségbeesett csókkal a meglepett Louis-t, mialatt az ajtó becsapódik mögöttünk.
Kissé megtántorodva, de értve a célzást hátrál el a legközelebbi szilárd pontig, miközben nem ismert mélységeket fedeznek fel újabb és újabb csókjaink. Éhesen tapadok a másikra, mintha bármelyik pillanatban kiszakíthatnák karjaim közül.
- Pszt! A húgaim idelent alszanak – suttogja lihegve, ahogyan egy rövid időre elválnak egymástól ajkaink. Megragadja a kezemet, és eltéblábolunk az emeleten lévő hálószobájáig, mely ajtaját gondosan bezárja magunk után.
A villany felkapcsolása híján az ablakon át bevilágító dereles fényű Hold az egyetlen világosságot szolgáltató fényforrás, mely kísérteties kontrasztokat fest az ismert helyről, mely máris kevésbé ijesztő, ahogyan Lou újra körém fonja karjait. A kezemben cipelt táskámat elhajítom valamelyik sötét sarok felé, és teljesen neki szentelem figyelmemet.
- Mire ez a hirtelen hevesség, Törpilla? Többnyire én szoktalak felhívni – jegyzi meg kajánul barátom, de kiérzem a hangjából az aggodalmat. Tudja, hogy baj van, de nem... nem tudhatja meg! Még nem!
- Szeretlek! Ennyi nem elég? – sóhajtom, és újabb csókra húzom le magamhoz a fejét, miközben kezeim a pólója alatt kalandoznak.
- Persze, hogy elég. De biztos minden rendben? – tudakolja azért, miközben csókokkal hinti be a nyakamat. Beleremegek érintésébe, és semmire sem vágyom jobban, hogy minél hamarabb neki adhassam magamat, azonban ezúttal nem akarom elsietni. Ki akarom élvezni a mai éjjel minden pillanatát.
- Minden a legnagyobb rendben – hazudom, és észrevétlenül letörlök egy kicsorduló könnycseppet az arcomról.
Kínzó lassúsággal kibújtatom a felsőből, amit visel, hogy kitapogathassam a futballedzéseken edzett felsőtestét, miközben ő még őrjítőbben, ráérősen lesimogatja rólam a kabátot. Ahogyan csökken a minket fedő ruhadarabok száma, úgy szökik a pulzusszámom a magasba, és botorkálunk egyre közelebb az ágyhoz. Szavak nélkül, a másik rezzenéseire reagálva pontosan tudjuk, mit kell tennünk, hogy mindketten három méterrel a felhők fölött járjunk. Egy időre még úgy is érzem, minden tökéletes, de ez a pillanat, mint szappanbuborék szétpattan, ahogy az álom magába szippant, és rémeket szabadít rám, azon rettenetes gondolatot, hogy soha többé nem láthatom ezek után Louis-t...
.:: Louis ::.
2009. június 18.
Vékony csíkban préselődik át a napfény a függönyöm rései közt, és az aranyszínű sugár éppen Lily arcát világítja meg. Békésen alszik mellettem, olyannyira, hogy azt hinném Ő Csipkerózsika, aki éppen százéves álmát alussza, melyből csak hű hercege csókja ébresztheti fel. A gondolatra elvigyorodok, és apró puszit nyomok ajkaira. Édessége szinte tapintható, és el sem hiszem, hogy megérdemlem Őt. Mosolyogva figyelem, ahogy a szempillái meg-megrezdülnek, majd hunyorogva nyitogatni kezdi szemét, és rám tekint.
- Jó reggelt, Napsugár! – köszönök neki vidáman, mire ő is elmosolyodik, de csak halványan, amit betudok álmosságának, és annak, hogy felébresztettem. Gondolom, mivel ez a nyári szünet első napja, addig szeretett volna aludni, amíg csak lehet, de mellettem ez nem könnyű. Viszont mivel mégis csak az én ágyamban van, semmi joga megsértődni, jól tudta, hogy ez lesz, hiszen nem először töltöttük együtt az éjszakát.
- Szia! Hány óra? – tudakolja fáradt hangon, mire én a földön kezdek el tapogatózni, s megkeresem az éjjel ledobott farmeremet a kezemmel, majd annak zsebéből előhalászom a mobilom, és a kijelzőjére pillantok.
- Fél kilenc múlt nem rég – felelek nyugodtan, és épp hozzá akarom tenni, hogy még van időnk, mielőtt a húgaim lerohannának, de Lily szinte kipattan az ágyból.
- Felkelthettél volna hamarabb! Apa kilencre jön értem – mondja, és miközben átmászik rajtam, futólag megigazítja dögös, rózsaszín hálóruháját, majd elkezdi keresni a cuccait. Olyan gyorsan öltözik, mint még lányt nem láttam – nem mintha rajta kívül olyan sokat láttam volna – de nem is ez az, ami meglep... Miért jönne érte kilencre az édesapja? Hiszen mindig nálunk ebédel, ha itt alszik. Nem rémlik, hogy említett volna valamilyen programot, amire sietnie kell.
- Várj csak, hova mész? - szólalok fel, de ő már tárcsáz valakit a telefonján, és beszélni kezd, mialatt végig a földet bámulja:
- Igen, ébren vagyok... Nem, még nem mondtam neki... Tudom... Oké, majd dudálj!
Semmit sem értek. Lily nem szokott így viselkedni, nem szokott titkolózni előttem, figyelmen kívül hagyni a kérdéseimet, és egészen biztos vagyok abban, hogy azt a bizonyos valamit nekem kell elmondania. De mégis mit? Felülök az ágyban, és kérdőn nézek a lányra, aki éppen a táskájába csúsztatta vissza a mobiltelefonját. Szomorúan néz rám, nekem pedig nagyon rossz érzésem támad.
- Mi baj? Nekem bármit elmondhatsz – biztosítom, bár tudom, hogy tisztában van ezzel. Hozzám jött először, miután megtudta, hogy az édesanyja meghalt, velem osztotta meg a gondolatait, az én vállamon sírta ki magát, én fogtam erősen a kezét a temetés alatt. Az én oldalamon ment el az elmúlt egy hónap minden vasárnapján a temetőbe, s vitt virágot a sírra. Nekem mondta el, hogy milyen magányos az anyja nélkül, és hogy én vagyok a támasza. Most bármi is az, ugyanígy megoszthatja velem.
- Tudom, csak azt nem tudom, hogyan lehetne ezt tálalni. Hogyan közölhetném Veled úgy, hogy a legkevésbé fájjon – jelenti ki, és elkapja tekintetét. Széthúzza a függönyt, és az ablakomon át a kertbe tekint, miközben az én fejemben számtalan különböző gondolat kering: Mi van, ha talált magának másvalakit? Most el akar hagyni? Mi más fájhatna? De akkor miért jött el este? Miért mondta, hogy szüksége van rám, kellek neki, és hogy szeret?
Teljesen összezavar kijelentésével, mire én felállok, a háta mögé lépek, és átkarolom. Haja csiklandozza az állam, de nem foglalkozva ezzel a fülébe súgom:
- Mondd el! – kérem, és érzem a mellkasa emelkedését, ahogy mély levegőt vesz. Hosszú szünet következik, azt hiszem, hogy már meg sem szólal, mikor végül kinyögi:
- Elköltözünk.
Először fel sem fogom szavai komolyságát, csak mikor lefejti magáról karjaimat, és szembefordulva velem meglátom elhomályosult tekintetét. A gyomrom mintha a pincéig zuhanna. Mi van?
- Sheffieldbe? – kérdezem igyekezvén, hogy a hangomon ne érezhesse mennyire szíven ütött a dolog. Elvégre is többször hangoztatta már az édesapja, hogy nagyobb városba kellene költözniük, ám ez nem is olyan vészes, hiszen Sheffield még busszal is csak egy órányira van. Miért sírna emiatt?
- Nem – rázza a fejét, majd hosszan beszívja a levegőt, és miközben folytatja, rám sem mer nézni: - Londonba.
Egy szó. Ennyi elég ahhoz, hogy megnémuljak. Mégis mit lehetne arra mondani, hogy csak azt közli velem tényként, hogy elköltöznek a fővárosba? Nem ám, hogy a közelbe, hanem több száz kilométerre innen. Ám legalább abban még reménykedhetek, hogy lesz időm elfogadni, terveket gyártani a folytatásra, mielőtt tényleg elmennek.
- Mikor? – faggatom, és gyengéden az álla alá nyúlok, megemelve azt kényszerítem, hogy a szemembe nézzem. Másik kezemmel egy az arcán végiggördülő gyémántfényű könnycseppet törlök le. Ám fölöslegesen, mert azt csak egyre több és több követi…
- Ma. Apa mindjárt jön értem, és már megyünk is – válaszol elfúló hangon, általában vidám tekintetével pedig sajnálkozva néz rám.
- Miért nem mondtad eddig? Miért nem szóltál? – törnek fel belőlem a kérdések, és hátralépnék, de mozdulni sem tudok. Hazudott nekem! Minden mosoly, amit azóta ejtett, hogy tudja, elmennek, hazugság volt. És tegnap este is... ő tudta már, de nem mondta el. Miért nem? Talán akkor… akkor fogalmam sincs, mi lett volna, azonban az biztos, hogy ilyesmit nem kellett volna elhallgatnia előlem.
- Meg akartalak kímélni a próbálkozástól, attól, hogy beleképzelj bármit is a jövőnkbe, egy esetleges távkapcsolatba, mert bármennyire fáj is, nem lesz olyan! A családom mellett van most a helyem, és mindennél fontosabb, hogy összeszedjük magunkat. Elmegyek Londonba, nem nézek vissza, megpróbálok nem gondolni Rád. Nem lesz könnyű, de mindkettőnk érdekében ez a helyes. Tovább kell lépnünk! Te és én… ilyen már nincs, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretlek. De még mennyire, hogy nem! Ó, Louis Tomlinson, ha tudnád, mennyire szeretlek! – mondja, és látszik rajta, hogy már régóta tervezi ezt a beszédet. Visszaszívja könnyeit, és eltol magától, én pedig hagyom, mert annyira lesújt a mondanivalója.
Éles dudaszó hallatszik, mire mindketten összerezzenünk. Ne! Csak még egy percet, ha kapnánk, ha össze tudnám szedni magam... Azonban Lily ezt sem hagyja. Minél hamarabb le akarja zárni a dolgot… a háta mögött hagyni ezt a várost és engem.
- Nagyon sajnálom – néz rám szomorúan, és egy sóhajtás kíséretében elfordul, majd amilyen gyors léptekkel csak tudja, átszeli a szobámat, és kilép innen. Az ajtó nyikorogva csukódik be mögötte…
Mindössze tizenhét éves vagyok, Lily tizenhat. Honnan tudhatnánk mi is az a szerelem?A felnőttek mindig ezzel jönnek: hogy mi még gyerekek vagyunk, fogalmunk sincs arról, hogy milyen is az igazi szerelem, mert még nem éltünk eleget. A szerelem azonban időtlen és nincs korhoz kötve. Nem olyan, mint azok a betegségek, melyeket csak felnőttként kaphat meg az ember. Nem számít, hogy 12 vagy esetleg 72 éves, Ámor nyila bárkit eltalálhat. Engem pedig jól kupán vágott, és azóta is a földön vagyok. Oda meg vissza vagyok a lányért, aki az imént közölte velem, hogy ennyi volt. Minden viccemen nevet, nem fél visszavágni, ha arról van szó, állandóan mosolyog, és képes a legőrültebb dolgokra is rávenni, bármit megtennék érte. De mit tehetnék? Most láttam Őt kisétálni az ajtón.
- Lily, várj! – kiáltok utána, és amilyen gyorsan csak tudom, szedem a lábam. Nem törődök azzal, hogy esetleg hangoskodásommal felkeltem a még alvó ikreket. Az sem érdekel, hogy egy szál pizsamanadrágban rohanok ki. Jelenleg az egész világ le van ejtve! Csak Ő érdekel, és ezt neki is tudnia kell.
Töretlen léptekkel halad kifelé a házból, és már a tornácunkon jár, mikor utolérem. Nem foglalkozva azzal, hogy a kocsijuk itt áll, és az apja lát, megragadom a kezét, és szembefordítom magammal. Bőrének lágysága és puhasága émelyítően hat rám, és rádöbbenek: nem fogom ezt érezni többé. Nem, ezt nem hagyhatom, ennek nem lehet így vége! Nem kell, hogy vége legyen!
- Lou... – sóhajt fel a lány, és bár igyekszik határozottan viselkedni látom rajta, hogy megviseli a dolog, hogy meg kell erőltetnie magát, hogy ilyen kemény legyen, hogy nincs messze attól, hogy a karjaimba hulljon... ám nem teszi. Felnéz rám azokkal a hatalmas csokoládészínű szemeivel, amelyek előző este még vágytól csillogtak, most könnyek égnek benne, és halkan, de rendíthetetlen hangsúllyal megszólal: - Kérlek, fogadd el, hogy ez a búcsú!
Nem! Csak erre tudok gondolni: nem...
Csak állok bambán. Köpni-nyelni sem tudok, megszólalni pedig még annyira sem. Pedig szeretnék neki mondani valamit, hogy legalább azt tudja, fáj, de csak nézem az arcát, figyelem a vonásait, iszom magamba minden négyzetmilliméterét, hogy minél inkább elraktározhassam az emlékeim között ezt a momentumot. A lelkem mélyén azonban tudom, hogy erre a pillanatra kifejezetten nem akarok majd emlékezni... Lily hosszú, oly sokszor ujjaim közt csavargatott fekete haja lágyan lobog az erős szélben, tekintete kihullani készülő könnyektől homályos, száját szigorúan összepréseli, és így tekint rám. Nincs ebben semmi boldog vagy felemelő. Miért akarnék ilyesmire emlékezni? A válasz egyszerű: Miatta, mert tudom, hogy ez lesz az utolsó emlékem róla.
London nem a szomszédban van, emiatt csak telefonon és interneten keresztül tudnánk tartani a kapcsolatot. Azt sem tehetem meg, hogy állandóan hozzá rohangálok. Segítenem kell a ház körül, és valljuk be, nem folyik a csapból pénz, hogy könnyedén kifizessük az úti költségeket. Talán sosem jutok el Londonba, vagy legalábbis annyiszor biztos nem, mint amennyiszer látni szeretném Őt. Jól mondta: az okos dolog az lenne, ha pontot tennénk az ügy végére; ha lezárnánk magunkban, és továbblépnénk. De mi van, ha én nem akarok okos lenni? Ha nem akarom mindig azt tenni, ami helyes, és ami másoknak jó?
- Ég Veled, Lou – nyögi ki végül Lily, ám hangja erőtlenül elcsuklik mondandója végére. Szipog egyet, és szaporán pislog, majd egy utolsó hosszú pillantásra méltat, aztán elfordul, és elindul a feljárón járó motorral álló autó felé. Ott vár rá az apja és a húga, de én önző mód nem akarom, hogy elmenjen velük. Azt akarom, hogy maradjon... velem.
Viszont annyira leforrázott ez az egész, olyen hirtelen történt mindez, hogy képtelen vagyok cselekedni. Földbe gyökerezett lábbal nézem, ahogy a kocsi lehajt az útra, és addig bámulom a horizontot, míg a járműből már csak egy kis pontot látok. Közben úgy érzem, mintha kiszakadna belőlem valami... Lily elment, és magával vitte a szívemet.
Még visszhangzanak fülemben szavai. Azok a felfoghatatlan dolgok, melyeket az imént közölt velem. Elmegy, és nem jön vissza. Vége... Nem tudom elképzelni Nélküle a napjaimat, hogy nem lesz többé mellettem. De nem, ez nem is érdekel! Nem kell, hogy mellettem legyen, csak legalább a közelemben tudhassam... Láthassam! Kegyetlen az élet, elveszi tőlem. Elragadja, mint Tőle az édesanyját, és úgy érzem, hogy meghal bennem valami. Szépen lassan terjed, s mint kártevő belülről besző, majd elemészt.
Azt mondta, hogy szeret. Újra a fülembe súgta azt a szót, amit tegnap, tegnapelőtt és azelőtt... ám ezúttal utoljára. Képtelen vagyok felfogni, nem akarom elfogadni, hogy nem lesz több ilyen alkalom, azonban a saját szememmel láttam elhajtani az autót, amiben ült, és amely elhajtott London felé. Ahonnan nem fog visszajönni, még hozzám sem. Miért? Nem jelentek neki annyit, hogy legalább megpróbáljuk a távkapcsolatot? Neki csak ennyit jelentett az elmúlt hat hónap… az előző este? Mind hazugság lett volna? Csinos ruhába öltöztetett áltatás? Csupán hamis álom?
Most itt ülök az ágyamon, az arcom a kezeim közé temetem, és átkozom magam. Mióta elhajtott az autó, számtalanszor hívtam Lily-t, de egyszer sem vette fel, sőt egy ideje kikapcsolta a mobilját, hogy még véletlenül se érjem el. Egyértelmű üzenet: nem akar velem beszélni. De nekem szükségem van arra, hogy halljam a hangját, hogy kikényszerítsek belőle egy értelmes magyarázatot arra, hogy miért nem működne szerinte ez a dolog kettőnk között. Bár a válasza nyilvánvaló: a távolság miatt. De hát nem érti, hogy engem nem érdekel mennyi mérföld választ el Tőle, ha egyszer tudom, hogy szeret? Ám az a helyzet, hogy bár azt mondta szeret, azzal is tisztában vagyok, hogy soha többé nem fog visszajönni hozzám, és emiatt csak jobban fáj.
Vajon Ő hogy érzi magát? Mit érezhet irántam? Mennyiszer fog gondolni rám? Csak mert én biztos vagyok benne, hogy nem tudom Őt kiverni a fejemből! A suli, Doncaster minden utcasarka és középülete rá fog emlékeztetni, amíg csak élek, és ezen nem változtat az idő. Pedig állítólag az minden sebet begyógyít! Azonban nem hiszem, hogy szívem darabjaihoz van pillanatragasztója. Ezt nem hozhatja rendbe... Kíváncsi lennék, hogy Lily szíve az enyémhez hasonlóan összetört-e...
Dühösen csapok a mellettem álló szekrényre, de nem segít. Tombolni, üvölteni akarok, kiadni a fájdalmat, de nem megy. Ó, Lily miért tetted ezt velem? S én miért hagytam, hogy ez történjen velünk?
.:: Lily ::.
Minden idegen, hideg és üres. A fehér falak semmitmondóan néznek vissza rám. Kifacsart szívvel szipogva áztatom át a vadonatúj ágyneműt, és a reggeli, Doncaster-ből való távozásunk óta először adom meg magam a fájdalomnak. Louis előtt adnom kellett a határozottat, a kocsiban Grace előtt erősnek kellett mutatnom magam. Az ő érdekükben. Most azonban, egyedül, az új szobámban kiadhatom magamból azt, ami bennem van. Zavartalanul, hangosan zokogok a redőnyökkel besötétített szobában, és tehetetlenségemben csak újabb és újabb könnyfolyókat engedek útnak. Szemem fáj már a sírástól, így az ágy lábához pakolt egyik dobozban kezdek matatni, hogy zsebkendőre leljek, de igazából nem érdekel. Elvesztettem Doncastert, Anyut és Lou-t. Aligha érdekel valami.
Siratom Anyát. Siratom Louis-t. Siratom a régi életem. Minden, minden meg fog változni, ha már nem történt volna meg. Londonban egy új, teljesen más élet vár. Új iskola és új ismerősök. A változás nem mindig rossz, mondják, de erre a helyzetre senki sem mondhatja, hogy jó. Lehet, hogy ennek így kellett lennie. De miért? Szerettem az életet, ami nekem jutott. Talán nem becsültem meg eléggé?
Elhatározásra jutok, ahogy felállok az ágyról kezemben egy, a dobozból kiemelt tárggyal. A falra illesztett tükörből egy idegen néz rám ugyanolyan ábrázattal, amivel keltem az elmúlt hónapokban is... akkor is mikor Anyu még mosolyogva várt a reggelizőasztalnál, mikor esténként kézen fogva mentünk moziba Lou-val. Az is én voltam, mégis mintha ezek az emlékek kihasítanának egy darabot a szívemből. Ez a seb tudom, hogy sosem fog begyógyulni.
Duzzadt a szemem környéke, és arcom vörösen ég a rászáradt könnyektől. Mélyen magamba szívom a kis helyiség lélekbemarkolóan hűvös levegőjét, mely annak köszönhető, hogy már nagyon régen nem járt itt senki, aki felhúzta volna ezeket a redőnyöket. Apa sem, mert bár a héten vette meg, de látatlanban tette ezt, mert mihamarabb le akart lépni Dél-Yorkshire-ből. Felemelem a kezem, és megbabonázva figyelem, ahogy az ujjaim közt tartott fémen megcsillan az árnyékoló résein keresztül beszűrődő kevés fény. Egy ezüstös villanás. Kettő. Három. Fülemben tompán cseng a fémes súrlódás hangja, takaratlan lábfejemen pedig érzem a puha köteg simogatását.
Felborzolom a hajam, és kiesik kezemből az olló, miközben kilépek az aláhullott hajtömegből. Ismerkedve nézek a tükörbe új külsőmet tanulmányozva. Egy teljesen más 16 éves lány néz vissza rám, mint azelőtt. Múltam azonban még kísért, hiába szeretném bezárni lelkem könyvét. Nem akarom, hogy az emlékek leláncoljanak, ezért fogom magam, és az előkeresett sötétvörös rúzsommal egy egyszerű üzenetet vések fel a tükörre:
„Ne nézz vissza!”
